Harmadik rész
A
harmadik ügyfél – Leonard
Kilencedik fejezet
Fordította:
Aemitt
Silver egy
bunkert akart, nem egy házat. Legalábbis ezt a házat nem, a vékony falaival, a
modern üveglapokkal és a csupaszra törölt felületekkel. Egy odút akart, egy
lyukat.
Mint mindig, a
képzelete most is felidézte, hogy világszerte hány millió ember ölne egy ilyen
helyért. A tiszta vízellátásért, egyáltalán egy tetőért a fejük fölött... Első világbeli problémák, emlékeztette
magát kegyetlenül, a konyhapadlóra dobta a táskáját, és a legközelebbi pohárért
nyúlt. És viselkedj civilizáltan, Silver
– ne igyál az üvegből. Végezd el a szerepedet a szomszédokért. Jeget
zörgetett a pohárban, letekerte a whiskey kupakját, amit fél gondolatban
George-on próbált volna ki. Mindenféle hasonló félgondolat foglalkoztatta a
legutóbbi megbízatásának hosszú, unalmas órái alatt. Feltárni az életét és a
tapasztalatait, és beengedni őt, hátha talál benne valamit, ami tetszik neki.
De George, józan ésszel, a már meglévő élete mellett döntött.
A silver-fox
telefon csipogott a fiókjában. Silver kivette. A döbbenet egyfajta szelíd
áramütése járta át, amely olyan kellemes ellentétben állt az elmúlt napok
rémületeivel, hogy kihúzott egy sámlit az asztal alól, és leült. Aligha
gondolta volna, hogy George élni fog a privát számmal, amit a szállodai
jegyzetpapírra firkált neki, nemhogy...
Rákoppintott a
sorház fotójára, hogy az az egész képernyőt kitöltse, leszámítva egy sort a
kísérőszövegnek. Ez is megteszi. Mi
az ördögöt akart ez jelenteni? Silver egy pillanatra hagyta, hogy a scotch
füstös illatával együtt őrült ötletek is felszálljanak a fejébe. Aztán eszébe
jutott a sokkal valószínűbb megoldás: George, aki még mindig az OakVale-i
tervekkel volt elfoglalva, a testvérének vagy a tanácsnak készített egy képet
az ottani szebbnél szebb házak egyikéről, és véletlenül elküldte Silvernek.
Mégis, ez egy
jó pillanat volt. Silver az ajkához szorította az ujjait, és kibámult a
konyhaablakon. Mrs Blake, aki már a harmadik férjét fogyasztotta, és
szorgalmasan szapulta a futárt, amilyen gyakran csak tudta, rosszallóan bámult
vissza rá a saját luxus üveges ajtajából a feljáró túloldalán. Egy jól
öltözött, rendszertelenül dolgozó, szingli fickó nyilvánvaló fenyegetést
jelentett errefelé. Silver visszagondolt OakVale-re, a vibráló, vegyes
társaságú emberiség zsibongására. Majdnem visszaüzent, hogy az valóban megteszi. De ezzel csak állandósítaná a tévedést,
és George felháborodna.
A whiskys
pohara üres volt. Mikor történt ez? Silver, aki ritkán ivott annyit, hogy a
reflexei eltompuljanak, töltött magának még egyet. Az igazság az volt, hogy
George jobban járt a saját világában. Egy viszonylag biztonságos helyen, még ha
ott meg is élte a halált és a válást. Az igazság az volt, hogy Silver elbaszta.
A megbízatása – a küldetése, ahogy a
kezelői abban a másik világban még mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy úgy hívják a
feladatokat, mintha az ötvenes években lennének, és Ian Fleming írná a
forgatókönyvet – hamuvá vált a kezében. Egyetlen élet sem veszett oda, de ez
nem Silver érdeme: csak az időzítés és a szerencse. Mikor veszítette el a szimatát
a korrupt információkat illetően?
Mindenható
Krisztus, az ügynökség is küldött sms-t. Az üzenetük úgy húzódott George
üzenete után, mint kígyó a napsütötte kerti fal mögött. Sajnálom, Sil, még nem volt időnk megvizsgálni ezt az embert, úgyhogy
ne fogadd el, ha nem tetszik a dolog. De sürgős, és azt mondja, hogy
DrewFenchurch barátja. Az biztos, hogy sok üzletet kötünk azzal a céggel.
Silver töltött
magának egy harmadikat. Rossz ötlet kora délutánhoz képest, de a zsigerei
forogtak, a fülében lövések hangjai csengtek. Megjegyezte az időt és a helyet,
és megnyomta a válasz gombot. Igen,
elintézem. Vagy ez, vagy leül és kielemzi a fejében keringő gondolatokat. Drew minden barátja az én barátom is.
*** *
Mivel Silver
nem akarta ittas vezetéssel súlyosbítani legutóbbi baklövéseit, taxival ment az
ügyfele címére. Az út felénél már kijózanodott annyira, hogy rájöjjön, rossz
táskát vett fel a házból kifelé menet.
Épphogy meg
tudta akadályozni, hogy a kezébe temesse az arcát. Isten segítsen rajta, ha ez
a kuncsaft valami flancosat akart. Mi ütött belé? Egy percig fontolgatta, hogy
lemondja a munkát, és inkább Knightsbridge-be küldi a sofőrt.
De akkor mi
lett volna? Ha szerencséje van, George mostanra már túlságosan elfoglalt lenne
ahhoz, hogy találkozzon vele, csípőig gázolva a FenchurchArchitects új
gondjaiban. Silver pedig mindkét táskájában tartottsíkosítót. Sosem lehetett
tudni, kivel találkozik az ember. Hátradőlt, és figyelte, ahogy a járdák
elszáguldanak mellette.
A ház egy
egyszerű, a század közepén épült villa volt KensalGreenben. Semmi különös,
semmi, ami riadalmat keltett volna. Silver kifizette a sofőrt, borravalót adott
neki, hogy várjon öt percet, miután bement, és becsöngetett.
Öt perc
általában elég volt. Ennyi idő elteltével Silver talán nem volt szerelmes az új
ügyfelébe, de tudta, hogy az üzletet végig tudja csinálni. Ha nem, akkor egy
gyors távozás és az ügynökség visszatérítése helyrehozhatta a dolgokat. Ritkán
akadtak problémái.
Hat perccel
azután, hogy belépett Leonard Price lakásába, Silver a bejárati ajtó belsejére
pillantott, és megértette, hogy a szerencséje elpártolt tőle. A taxis
nagyvonalú volt, vagy éppen befejezte a teázást: a hátsó lámpák csak most
tűntek el. Silver tompította a reakcióját. Leonard felment az emeletre,
állítólag átöltözni. Talán egy rakoncátlan gyereke volt valamikor, vagy egy
zavarodott idős rokona, vagy valami más okból belülről bezárta a lakást. Lehet,
hogy még minden rendben lesz. Silver félretette a sörét, amivel megkínálták, és
csendesen felállt.
A nappali
ablakainak díszes ólomkereteiről kiderült, hogy acélrudak. Errefelé sok házban
volt ilyen, ami egyfajta finom biztonsági intézkedés, ami nem rontja a piaci
értéket. Silver besétált a konyhába. A hátsó ajtó is tömör volt, és ugyanolyan
szilárdan zárva. Sehol nem lehetett kulcsot látni. A földszinti fürdőszoba
ablaka csak egy tenyérnyi volt, és Silver nem gondolta, hogy egy segélykiáltás
a szemetes hátsó sikátorokon keresztül bármi jót tehetne.
Valami, amit
nem félelemnek érzett, lüktetni kezdett a torkában. Inkább betegség, inkább
fáradt felismerés, hogy élete legjobb része talán még hátravan. Hogy talán
éppen lemarad róla. – Leonard – mondta, de nem fordult meg, amikor egy kemény
izmú alak lépett be a konyhaajtóba. – Bármilyen játékot játszom, amit csak
akarsz. De kurvára ne zárj be.
– Észrevetted,
ugye? És én még azt hittem, hogy diszkrét voltam.
A szemétláda
olyan volt, mint egy pajtaajtó. Nem egy edzőteremben készült és szteroidokkal
megerősített ajtó: ez komoly, keményen megdolgozott izom volt. Silver tudomásul
vette a különbséget, és hozzáadta az akadályok listájához, amelyek most közte
és a külvilág között álltak. – Mi a fenének akarsz diszkrét lenni? Vagy
börtönőrös perverz vagy, vagy bántani akarsz engem. Ha az előbbi, akkor én is
játszom. Ha a másik, figyelmeztetlek, napsugaram, ebben a játékban nem jutsz el
az én koromba anélkül, hogy megtanulnál néhány trükköt.
– Ó, mit
fogsz csinálni, te kurva? Halálra permetezel paprikaspray-vel?
Silver úgy
mozdult el, hogy háttal állt a szekrényeknek. Néha az egyetlen lehetőség az
volt, hogy kibaszottul kiszabadulj. – Oké, nagyfiú – mondta, és békítő morgást
engedett a hangjába. – Megkaptad a kurvádat. A te idődben vagyok. Hadd keressek
egy kis síkosítót, aztán megcsináljuk.
Leonard
összefonta a karját. Úgy nézett Silverre, mintha csak a cipőtalpához ragadva
találta volna. – Undorító vagy.
– Ahogy
akarod. Te béreltél fel.
– Nagy embernek és napsugárnakszólítasz, mintha ismernél. Síkosítókról beszélsz,
mintha ez az egész normális lenne, vagy valami játék. Nem az. Nem így
viselkednek a tisztességes férfiak.
Nem itt az
ideje rámutatni, hogy a derék polgárok nem csaltak kurvákat a konyhájukban. – Jogos.
Egyáltalán nem kell beszélgetnünk, és nem foglak leszólni. Mit akarsz csinálni?
– Azt
hittem, csak meg akarlak ölni. De megdugtam a ribanc feleségemet, amikor
átváltozott valamiféle álférfivá, és akár ki is próbálhatnék egy igazit. Azt is
megtehetném előbb.
A francba. Silver épp
csak megállta, hogy ne csapjon a homlokára. Elvágni magad a felszerelésedtől,
az egyfajta hülyeség volt. Nem összekötni a pontokat az ügyfelek között, nem
felismerni egy közös vezetéknevet, az már egy egészen más szint volt. – Ó, nagyszerű
– mondta. – Te vagy Lenny. – Aztán, mert a mókának vége volt, a diplomácia
ideje lejárt, sápadt vigyorral hozzátette: – Jamie Price csúnya másik fele.
– Így
van. Úgy jött haza, mint a szélvész, miután kitakarította a pénzesdobozomat,
hogy megkaphasson téged. Azt mondta, hogy elmegy. Elment, rendben, a bakancsom
nyomával a seggén. Majdnem kitörtem a nyakát.
Silver egy-két
óvatos lépést hátrált tőle, még mindig fedezve a hátát. A konyhaablak nem volt
elreteszelve, és talán megadná magát egy székkel való ütésnek, ha szabad helyet
és egy másodpercet kapna. A harci képességei jók voltak, de igazán nem akart
egy feldühödött hivatásos katonával összetűzésbe keveredni. – Jamie jól van. Ha
nem tetszik úgy, ahogy most van, ideje elengedni.
Szék,
mosogató, ablak. Lendület és az ütés szöge. A számítások átfutottak az agyán,
Silver szem elől tévesztette Lenny arcát, és a megváltozott hangnem meglepte. –
Azt hiszed, könnyű volt nekem?
Kezét a szék
háttámlájához szorította. – A francba, nem. Biztos pokoli lehetett neked néha.
– Igen,
az volt. Én... – Lenny hirtelen kifújta a levegőt, és hagyta, hogy a keze az
oldalára essen. – Á, bassza meg. Igazad van. Nem fogom visszaszerezni őt azzal,
hogy szórakozom veled. Ugye?
– Kurvára
nem, szemmel láthatóan, nem. – Silver dobogó szívvel figyelte, ahogy Lenny a
hátsó ajtó felé veszi az irányt. – Mit csinálsz?
– Elengedlek,
haver. Soha nem akartalak bántani.
– Én...
nem hiszem, hogy most már elengedhetsz, Lenny. Tudnod kell, hogy el fogom
mondani valakinek.
– Kinek,
a rendőrségnek? Mióta hallgatnak a kurvákra?
– Manapság
már jobbak. És szexmunkás, kérlek, ha nem játszadozunk.
– Mindegy.
Csak tűnj el innen, mielőtt meggondolom magam.
Silver, utolsó
hülyeségében, hitt neki annyira, hogy az ajtó felé lépett. – Kellene a kabátom
és a táskám.
– Ó,
igen. Majd én hozom őket. Várj egy kicsit.
Lenny
megpördült. Valami belecsapódott Silver bordáiba. Koszos konyhai csempék
szaladtak felé. Megragadta a mosogató peremét, és megtörte az esését,
félig-meddig blokkolt egy nyaktörő csapást. Küzdve csapódott a padlóra, kereste
Lenny kibaszott Price minden tartalék darabkáját, amit meg tudott ragadni,
próbálta tökön rúgni, kinyomni a szemét, megdobni. Egy utat vissza a világba,
OakVale-be, a... Egy csizmatalp a koponyája hátuljához ért, és a látása
csillagokban robbant szét. Vörös, majd egy émelyítő zöldes-kékes színben. Á, George! Legközelebb figyelek, ha azt
mondod, hogy vigyázzak magamra. Sajnálom. Sajnálom. A kék feketévé
változott, és egészben felemésztette.
Fordította:
Aemitt
Silvert
mindkét munkája során megkötözték már, betömték a száját és bekötötték a
szemét. Felszínesen, az orrán keresztül lélegezve feküdt, megtagadva az agyától
a pánik fellángolásához szükséges oxigénmennyiséget, csak annyit osztott ki
magának, amennyi ahhoz kellett, hogy életben maradjon, éber maradjon,
gondolkodjon. Hogy elkezdje tesztelni a kijáratokat, szisztematikusan,
egyenként.
Óvatosan.
Hagyd, hogy a fogva tartód azt higgye, még mindig nem vagy magadnál! Lehet,
hogy mostanra már a fél városon túl van, vagy éppen a vállad mellett ül. Silver
az utóbbira gondolt: érezte, hogy a vékony matracban mélyedés van alatta, és ez
számára is egy információ volt, egy lehetséges kulcs. Egyik szobában sem volt
matrac, amit eddig látott, tehát ez valahol máshol volt, a fény minősége, ami a
szemkötő szélén keresztül utat tört magának, mesterséges volt, tehát egy
hálószoba, ahol a függönyök be vannak húzva, vagy...
Nem. Az utcai
házaknak pincéjük volt. Silver szíve fájdalmasan megdobbant, és még mindig
lassabb ritmusra kényszerítette a lélegzetét. Fény a szemkötő szélén keresztül,
egy újabb kulcs. Lenny túl izgatott volt ahhoz, hogy rendesen bekösse. Talán
túl dühös volt ahhoz, hogy jó munkát végezzen a kötelekkel. Óvatosan, a testének
a matracban lévő mélyedéssel ellentétes oldalán Silver a csuklóját a csomóhoz
simította.
Az megfeszült.
Jól van. Oké, jó. Újabb információ: a fogvatartója hozzáértő és kurva komoly
volt. Karját lazítva végigfutott mindenen, amit eddig megtudott. Meztelen volt,
hason feküdt, a karjait a feje fölé kötözték. Egy vékony matrac egy kis
fémvázas ágyon, abból ítélve, amit alatta érzett, olyan tábori ágy, amilyet a
dilinyósok tartottak a pincéjükben, Isten tudja, milyen förtelmes, véres
célból. A lépcsőn vonszolták lefelé, a gerincén fel-lefutó fájdalmas
lüktetésből ítélve. Fejbe rúgták, de ezt már tudta. Hányinger, tehát
valószínűleg agyrázkódás, de nem eléggé ahhoz, hogy harcképtelenné tegye.
És Lenny nem
kötötte meg a lábát. Talán nem is olyan hozzáértő, nem is olyan komoly. Silver
várt, számolta a lélegzetét. Az ügynökség nem fog riasztani, amíg aznap este
nem jelentkezik be. Addig még mindenféle szarság történhetett. Egyáltalán bármi
történhetett.
A mellette
lévő súly megmozdult. Silver hallotta, összeszedte magát, és elég halkan
lehalkította a lélegzetét ahhoz, hogy hallja, hogy egy nehéz ember határozottan
feláll az ágy széléről. Megfeszítette magát, egy kicsit a könyökére nehezedett
a súlya, nem törődve a fájdalommal, ahogy a kifeszített kötelek erősebben zárultak
a csuklója köré. Minden erejét a combjába irányította, megvárta, amíg Lenny két
lépést tesz, talpa a betonpadlót súrolva, és olyan erővel csapott le az egyik
lábával, amilyen erősen csak tudott.
A csípőjénél
kapta el a férfit. Egy csattanás jutalmazta, amikor Lenny a földre zuhant, majd
a dühtől hangos üvöltés. – Te rohadék!
Kurta hangok,
majd a játéknak vége volt. Kétszáz kilónyi dühös katona keményen a hátán
landolt, és kiverte az utolsó felhalmozott lélegzetét a tüdejéből. – Te rohadék
– ismételte Lenny reszelős hangon a fülébe. – Eltöröm a hátad, mint egy
gallyat, ha még egyszer megmozdulsz. Most megkapom, amiért fizettem. Megkapom.
A szájpecek
csúnyán és szorosan szorult Silver szájába. Úgy érezte, mintha ugyanannak a
kötélnek egy darabja lenne, amivel megkötözte, és szárazon öklendezett, mielőtt
az utolsó pillanatban heves önuralomra kényszerítette magát: ha hányna,
megfulladna, és az jócskán előkelő helyen állt a halál elkerülésének jó
módjainak listáján. Lenny szétfeszítette a lábait, és nem tudta visszaharapni a
nyers nyomorúság kiáltását. Valahogy minden találkozása során, ebben az életben
és a másikban is, valahogy mindig sikerült elkerülnie, hogy megerőszakolják.
Hány nő
mondhatta el ugyanezt a szakmájában? Látta őket, azokat, akiket elkaptak, és
akiket megvertek. Betört egy lakásba, hogy megmentse a legjobb, legügyesebb és
legokosabb kolléganőjét, akit sértetlenül, de elviselhetetlenül összetörve,
belülről megtörve találta. Nem akarta ezt. Megrázta a fejét, nemet kiáltott, amennyire csak tudott a betömött
száján keresztül, arra az esetre, ha Lennynek kétségei támadtak volna.
Lenny azonban
harsogó nevetésben tört ki. – Mit mondtál, te köcsög? – A keze szorosan Silver
torka köré zárult. – A kurvák nem mondhatnak nemet. Nem erőszakolhatsz meg egy
kurvát.
Silver a
matracba temette az arcát. Az utolsó együttléte a sötétben volt. Saját illatát
kereste, félelemmel teli, de ismerős, hogy elnyomja az ágy mocskos bűzét.
Magány fogta el, amely rosszabb volt, mint a fájdalom. Rosszabb, mint a rajta
fekvő Lenny Price, aki bestiális hörgéssel nyitotta ki a cipzárját. Ó, Istenem,
az összes mód közül, hogy hogyan ne haljon meg, ez volt a csúcson. Nem egyedül. Nem így. Nem egyedül.
Köszönöm szépen
VálaszTörlés