Fordította:
Aemitt
Megütöttem a
taxi ablakát. Nem szoktam megütni dolgokat, Drew és Jamie pedig csak bámult. A
taxis figyelmeztető pillantást küldött felém a válla fölött. – Hé!
– Bocsánat!
Sajnálom, de az ügynökség nem adja meg azt a kurva címet.
– Akkor
hová akarsz menni?
– Menjen
csak tovább. Menjen tovább a... Mit is mondtál, hol van, Jamie? LangleyRoad,
KensalGreenben?
Jamie alig
tudott megszólalni. Bólintott, aztán a taxi sarkába húzódott. Andrew, aki
békülékenyen beékelődött a hátsó ülés közepére, egyikünkről a másikra nézett. –
Tudod – kockáztatta meg – talán jó, hogy Silver ügynöksége nem adja ki az
ügyfelek címét. Valószínűleg Lennynek sem adnának róla semmilyen információt.
Nincs rá garancia, hogy egyáltalán együtt van a fickóval.
Megpróbált
megnyugtatni. Próbáltam megnyugodni. Elhessegettem a taxiablak előtt felvillanó
üzleteket és éttermeket, és a helyükre képzeltem Silvert, aki otthon hűsöl – bárhol
is lakott; még ennyit sem tudtam róla –, felhúzott lábbal és egy pohár borral.
Nem válaszolt az OakVale-i házzal kapcsolatos őrült SMS-emre, tehát ott
elszúrtam, de ez nem számított. Semmi sem számított, csak az, hogy megtudjam,
biztonságban van.
– Nem
veszi fel a telefont.
– Nos, ez
nem szokatlan, az biztos. Nem akarja, hogy a csengő megszólaljon egy...
találkozó közepén.
– Az
ügynökség azt mondta, hogy jelentkeznek nála, de nem hívtak vissza. Az a
rendőrnő, akivel beszéltem, aki azt mondta, hogy a biztonság kedvéért
elküldenek egy autót Lennyhez... ő
sem hívott vissza. – Újra az üvegre ütöttem, nem akartam, de a félelem és a
frusztráció felforrt a karom izmaiban. – A francba. Bocsánat!
– Tökéletesen
igaza van – mondta a taxis hevesen. – Még egy ilyen, és felszállhat a rohadt
buszra.
– Oké, de
nem tud gyorsabban menni? Ez a legjobb útvonal? Nem a nyugati úton kellett
volna mennie?
– George,
fogd be – tanácsolta kedvesen Andrew. Előrehajolt. – Elnézést a testvérem
miatt, haver. Ötven fontot kapsz érte, ha két óra előtt odaérünk. És elsőbbségi
jogot a cégednek fél tucat szaftos szerződésre OakVale-ben.
Tiltakozásra
nyitottam a számat. De Drew-nak most jól jönne, nem igaz, a pénz és az
ígéretek, és én ismét rácsodálkoztam az élet szarkavarására. Barack és tejszín,
egy adag tiszta rettegéssel. A taxi felgyorsult. Szerettem Drew-t, amiért
megpróbálta. – De Lenny talán nem is vitte el erre a helyre Kensalban – fakadtam
ki, és a torkom égett a szavaktól. – Bárhol lehetnek.
– Csak
telefonálj tovább. Ahogy mondtam, lehet, hogy Lenny egyáltalán nincs vele,
és...
– Majd
lesz – szakította félbe Jamie, hirtelen megtalálva a hangját. – Olyan, mint egy
hő követő rakéta, ha egyszer a célkeresztjébe kerültél. Nem fog leállni.
– Jamie!Ez
nem segít.
– Igen,
mert ismerem őt. Tudom, hogy a LangleyRoadon lévő házba ment. Ott végzi a
piszkos munkát. Megpróbálta elrejteni előlem a házat, hogy a váláskor ne
kelljen osztoznia rajta, de én rájöttem. Ott lesz.
Andrew ezt
megértette. Aztán benyúlt elegáns nyári blézerébe, és elővett egy csomag
zsebkendőt. Az egyiket odaadta Jamie-nek. – Ez nem a te hibád – mondta. Aztán
az elmúlt napokban másodszor is átnyújtott egyet nekem. – Neked pedig, Georgie,
össze kell szedned magad, baszd meg. Ez a te fickód...
– Silver
– javítottam ki, mintha a nevének hangos kimondása életben és biztonságban
tarthatná. – Aaron Silver.
– Igen.
Csak egy éjszaka volt, ugye?
– Igen – vágtam
vissza. – És mi van vele?
– Még
sosem láttalak ilyennek, ennyi az egész.
Jamie a
segítségemre sietett, bár a késztetésem, hogy kilökjem a forgalomba, nem csökkent.
Otthagytad azt az átkozott
névjegykártyát, hogy az őrült férjed megtalálja. – Silverrel csak egy
éjszaka kell – mondta. – Azt kívántam tőle, bárcsak harminc évvel idősebb és
egyedülálló lennék. És George mindezek a dolgok megtestesítője – mármint Silver
korához illik. És ő... ő készen áll.
Előrecsúsztam
az ülésen, hogy ránézhessek Andrew árnyékot adó teste mellett. – Köszönöm – mondtam
– de az Isten szerelmére, most már fogd be. Miért nem hívott vissza a
rendőrség?
– Ezt is
meg tudom mondani, ha meghallgatsz. A bátyám zsaru. Nekik fontossági sorrendjük
van. A szexmunkások nem szerepelnek a listán, bármennyire is szeretnének
segíteni. És egy épkézláb férfi szexmunkás, aki önszántából került ilyen
helyzetbe... Nem fognak a helyszínre rohanni, ennyi az egész.
– Jézusom!
Nem ők a rohadt RAC, ugye?
– Nem, de
először egy magányos nőhöz mennek, akárcsak a járműmentők. Ez a másik oldala
annak a nemi kérdésnek, amiről Silver beszélt. Ő megérti. Megértett engem.
– Micsoda,
és azt hiszed, Andrew és én nem?
– Nem,
nem teljesen. Szerintem valamilyen szakmában kell lenned, valamilyen életednek
kell lennie, ami ilyen módon sebezhetővé tesz, mielőtt... – Feladta, arcát a
kezébe süllyesztette. – Ez rohadtul nem számít. Letéphetném az arcom, amiért
ezt rád zúdítottam. Lehet, hogy nem érted, de te és Drew amúgy is csak
segítettetek nekem. Kurvára sajnálom.
Elkaptam
Andrew pillantását, ami emlékeztetett az illemre. Az alapvető tisztességemre,
ami kezdett feloldódni a félelem savas fürdőjében. George annyi idős, mint Silver. Ő már készen áll. – Hogy lehet ez a
te hibád? – kérdeztem. – Egy férfinak képesnek kellene lennie levenni a
nadrágját a saját otthonában anélkül, hogy Robo-Lenny-t a világra szabadítaná.
Jamie nyersen
felkacagott. – Azt hiszem, igen. De esküszöm, legközelebb megnézem a zsebeimet.
A térkép
alkalmazásom csipogott. Gyorsan képernyőt váltottam. – Itt vagyunk. Nézd, már
csak egy saroknyira van.
– Rendben,
rendben. – Andrew széttárta a karját mindkettőnk előtt. – Jamie, te egy ügyes
fiú vagy, George pedig mostanában egy kicsit fittebbnek tűnik. De nem vagyunk
éppen az a lovasság, akit Silver helyében én is szívesen látnék, és ő
valószínűleg amúgy is otthon ül és fényezi a cipőjét. Szóval, ha a rendőrség
ott van, hagyjuk, hogy elintézzék, ha nem, akkor várunk. Figyeltek, Starsky és
Hutch? Megértettétek? Jó.
*** *
Drew-nak igaza
volt, egy szánalmasan szerencsétlen lovasság voltunk, itt kint a
járdaszegélyen, Lenny háza mellett, és fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk. A
rendőrségnek nyoma sem volt, a nappali utcán egyáltalán senkit sem lehetett
látni. A nyári szél, amely OakVale-ben táncra perdítette a leveleket, itt csak
a port és a ropogós csomagolópapírokat röpködtetett. Az előkertek nagy része
betonból volt. – Városi pusztaság – jegyezte meg Andrew, mintha olvasott volna
a gondolataimban. – Fogadok, hogy a várostervező George-nak van néhány ötlete
erre vonatkozóan.
Nekem volt. A
fejemben már a szennyezés tűrő fehérbükkfákat telepítettem fel-alá a
járdaszakaszokon, és napelemeket helyeztem el a tetőkön. Csak egy
aggodalmaskodó roham, egy másik ember körömrágásával egyenértékű. – Most mi a
fenét csináljunk?
– Menjünk
be oda, azt hiszem. – Andrew a bejárati ajtó felé indult, kezét a csengő után
nyújtotta, de Jamie közrefogta, és megragadta a karját. – Andrew, ne! – mondta,
és a hangjában lévő félelemtől összeszorult a gyomrom. – Ha nála van Silver,
nem kellene figyelmeztetnünk.
– Jézusom!
– Andrew hátralépett. – Ennyire rohadtul komolyan gondoljuk ezt? Mintha a fickó
meghallja a csengőt, fejbe veri Silvert, és elrejti a holttestet? – Megállt, látva
az arcom. – Bocsánat, George. Csak próbálom átgondolni a lehetőségeimet. Van
kedved bekopogtatni az ajtón?
– Ezt nem
tehetjük meg. Még azt sem tudjuk, hogy itt van. Nekünk kellene... – Elhallgattam,
és hallgattam. A hang könnyen szállt a száraz levegőben, a vékony falakon és a
lapos házak utcai homlokzatainak akusztikus visszhangtábláin keresztül. Valami
mást is megjavítanék, de nem most. Hallottam Silver telefonját. Kinyújtottam a
kezem Drew és Jamie felé, akik közül egyikük sem szólalt meg. – Kuss legyen!
A csengőhang
háromszor felcsendült, aztán megállt. Elővettem a telefonomat, és megnyomtam az
újrahívást, mire a hang újra megszólalt. A postaládán keresztül hallottam,
mintha Silver kabátja vagy táskája, vagy maga az eszméletlenre vert Silver, ott
hevert volna az előszobában.
Elrohantam
Drew mellett. Olyan erővel csapódtam az ajtónak, hogy az megpattant a
zsanérjain, majd ugyanolyan erővel visszapattantam, egyenesen Drew karjaiba.
Kínosan elkapott. – Bassza meg – mondta, és talpra állított. – Erre megyünk?
– Igen.
Most. Segítség!
Kettőnk közül
ő volt a harsányabb. A rögbijátékos, anyánk büszkesége még most is, a nagyfiú,
akit a karácsonyi vacsoraasztalnál a szerencsétlen anyák előtt
megsimogathatott. Ellökött az útból, nekifutott az ajtónak, és a sarkát a
kilincsre csapta. – Áú, a francba! – kiáltotta, hátrafelé ugrálva, a lábát
markolászva. – Jamie, gondolom, a másik feled nem tart egy kibaszott kulcsot
egy virágcserép alatt?
Jamie, aki a
járdaszegélyen várakozott, lehajtott fejjel és szerencsétlenül, hirtelen közénk
tolakodott. – Ő nem a másik felem. Nem vagyok fél ember. Ha be akarsz rúgni egy
ajtót, annak semmi köze a súlyodhoz, vagy ahhoz, hogy milyen kurva erős vagy.
Egyszerűen csak meg kell tenned... – Hátradőlt, a karatemester kecsességével vette
át a súlyát az egyik lábára. Szabad lábával a zárra célzott. – Rendben.
Az ajtó
kirepült. És máris elvesztettem a játékunkat, minden meglepetéselemet, ami
valaha is a mi oldalunkon állt: máris egy hatalmas alak robogott felfelé, ami
bizonyára az alagsori lépcső lehetett, bár mivel nem láttam, úgy tűnt, mintha a
padlón keresztül emelkedne.
Lenny Price,
teljes erőből, üvöltő vágtával. Egyszer már találkoztam vele, Jamie
meggondolatlan próbálkozása volt, hogy magával rángassa egy munkahelyi estére.
Öltönybe öltözve, whiskyt kortyolgatva egy flaskából a koktélbárban. Hatalmas
volt.
Silver nála
volt. LennyDrew felé futott. Szóval minden, ami számomra számított, nagyjából
itt és most volt, és az útjába léptem. Csak egy pillanatnyi időm volt, egy
puszta pillanat. Bevittem az ütésemet.
Lenny
felnyögött, és a földre került. Úgy csapódott a padlóra, mint egy zsák kő. A
döbbenet most elkerült engem: később éreztem, ezt és a remegést a karomban.
Átugrottam a testén, és a lépcső felé rohantam.
Ó, Istenem! Ó,
Istenem, az életet is ki akartam verni ebből a szemétládából. Nem, döntöttem,
és a mocskos pincehelyiségen átvágva meggondoltam magam. Lenny megtarthatja az átkozott életét, ha csak, ha csak... Térdre
rogytam az ágy mellett, ahol Silver arccal lefelé feküdt, meztelenül és
mozdulatlanul. A kezei kegyetlenül a fémkerethez voltak szorítva, a bőre
kékesszürke volt. Egy mocskos kötéldarab volt a szájában. Erősen vérzett a tarkóján
lévő sebből. Ó, Istenem!
Próbáltam
kitapintani a pulzust a nyakánál. – Andrew – üvöltöttem, fel sem néztem, és
inkább éreztem, mint láttam, hogy megérkezik mellém. – Ne nyúlj a kötelekhez.
Megfeszülnek, ha húzod őket. Hívd a mentőket. Menj fel a konyhába. Hozz egy
kést vagy valamit, ott kell lennie valaminek. Menj.
Eltartott egy
másodpercig. – Bassza meg – mondta, és tágra nyílt szemmel bámulta az ágyat. – Bassza
meg. Életben van?
– Igen,
de nem lesz az, ha csak állsz és bámulsz! Menj!
Léptei
hátráltak. – Bassza meg – hallottam, ahogy felfelé halad a lépcsőn, majd ahogy
a konyhában csörömpölt. – Bassza meg, bassza meg, bassza meg. Ó, bocsánat,
igen. Rendőrséget és mentőt kérek! LangleyRoad, KensalGreen, tizenkettő.
Belenyúltam az
egyik ujjammal Silver tarkóján lévő csomóba. Óvatosan, vigyázva, a vérétől
nedves ujjaimmal kioldottam a szájpecket, és kivettem a szájából. A mozdulat
felébresztette; fuldoklott és küzdeni kezdett. – Ne – mondtam, megragadtam a
vállánál, és megpróbáltam felemelni. – Én vagyok az. George vagyok. Most már
biztonságban vagy, de el kell oldoznunk a köteleket. Andrew!
Jamie jelent
meg mellettem. Sápadt volt, mint a tőkehal, és nem akartam a köztünk kialakult
köteléket, a közös ismeretséget ennek a zúzott, vérző embernek a húsáról, de
ugyanakkor örültem is neki. Senki másnak nem lett volna fogalma róla. – Megsérült
– mondtam kétségbeesetten. – Segítenünk kell rajta.
– Andrew
telefonál. Tartsd őt nyugton.
– Oké.
Mit csinálsz... – Elmaradt a kérdés vége, amikor Jamie valahonnan az irodai
felszerelései közül elővett egy hat hüvelykes vadászkést. A penge ki volt
élezve, és rövid munkát végzett a kötelekkel. – Jézusom – mondtam, amikor
Silver felsírt a fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől, és a karjaimba zuhant. – Mindig
van nálad ilyen?
– Mit
vinnél magaddal, ha éppen Lenny Price-tól válnál el?
– Valószínűleg
Pershing rakétát.
Jamie egy apró
vigyort villantott rám. – A te esetedben nincs rá szükség, ugye? Van
kiképzésed?
– Miben
Megrázta a
fejét. – Mindegy. Szerencsés ütés, gondolom.
A hátára
segítettem Silvert. A tekintete tágra nyílt és elveszett volt, minden barna,
őszinte meleg fénye kialudt. Lassan és óvatosan lélegzett, mintha a víz alatt
lenne, korlátozott oxigénkészlettel. Egy pillanatnyi szörnyű üresség után
fókuszált. – George.
– Igen.
Tessék. – Találtam egy nem megfelelő darab rongydarabot, és megpróbáltam a
tarkóját letörölgetni vele. – A francba, nagyon vérzel.
– Fejsérülések...
A fejsérülések igen.
– Jön a
mentő. – Nem tudtam, mit kezdjek magammal, most, hogy a karjaimban, és életben
volt. Legszívesebben lyukat vertem volna a padlóba, kivittem volna ebből a
büdös helyről, és egy bahamai tengerparton bukkantam volna fel vele, ahol én
lennék az inasa, gyógyítanám a sérüléseit, és pofán vágnék mindenkit, aki a
közelünkbe jön. – Minden rendben lesz.
– Lenny.
Hol van?
– Az
emeleten. Ne aggódj, elkaptuk.
– Elkaptátok? A pokolba is, George.
– Nem
csak én – mondtam, megfogtam az egyik kéklő kezemet, és megpróbáltam
visszadörzsölni az életet belé. – Andrew és Jamie is. Mindannyian itt vagyunk.
Biztonságban vagy.
Silver
küzdött, hogy felüljön. Láttam, hogy a pulzusa vadul ver a nyakán, de a kimért,
kiéhezett lélegzetvétel folytatódott. – Jamie? – visszhangzott, és körülnézett.
– Á, hát itt vagy.
– Igen – mondta
Jamie komoran. – Nagyon sajnálom, ember. Én hoztam ezt rád.
Silver
megragadott, és állványként használt, hogy felhúzza magát. Azt hittem, alig
vesz észre engem, de nem érdekelt. Imádtam, sőt, imádtam, hogy valami
biztonságos és elég szilárd vagyok ahhoz, hogy vakon megragadjon és
kihasználjon. – Tényleg? – krákogott. – Ezt meg honnan veszed?
– A
névjegykártyád. Meséltem neki rólad, és a házban hagytam. Megtalálta.
– Oké.
Figyelj. Úgyis megtette volna ezt valakivel. Valahogy úgyis megtalált volna.
Szóval... – Erősebben megragadott, és én belesimultam a zúzódásos, élő erejébe.
– Szóval vádat fogok emelni, mindent, amit csak tudok, és te is, amiért
annyiszor megütött téged a múltban. Vond be a hadsereget is. Szomszédokat,
tanúkat. Zárasd be azt a rohadékot, és legyen meg az életed. És most...
Jamie nagyot
nyelt. – És most húzz a picsába, Jamie.
Ugye?
– Csak
annyit akartam mondani, hogy... felmennél és lehoznád nekem a táskámat az
emeletről? Fel kell hívnom az ügynökséget.
Levegőt vettem,
hogy elmondjam neki, hogy már hívták őket, de ő finoman a számhoz kapta az
ujját. Lehet, hogy nem az, hogy baszd
meg, Jamie, de akart valamit, szüksége volt valamire, ami csak úgy
történhetett, ha ő nincs a szobában. Várt, és a lélegzete a semmibe süllyedt. A
csendbe. Jamie eltűnt. Egy kicsit megráztam. – Silver?
– Semmi.
Semmi baj.
– Mondd
el. Megvagy. Most már nem hagyom, hogy bárki bántson.
– Csak az
van, hogy... betömte a számat, és nem kaptam levegőt a számon keresztül. És
ismerek néhány légzéstechnikát, hogy nyugodt maradj, ha veszélyben vagy,
úgyhogy elkezdtem azokat csinálni. És most... most nem tudom abbahagyni. Olyan
érzés, mintha megfulladnék.
Tudtam egy
olyan trükköt, ami megér két dolgot. Szegény Melchior egy nagy koncert előtt,
hiperventillált a színfalak mögött... Átkaroltam Silvert, és ringattam. – Tartsd
vissza a lélegzeted!
– Micsoda?
Nem. Úgy érzem, mintha már így is egy párna lenne a fejemen.
– Csak öt
másodpercig. Csináld.
A legrövidebb
szünet a sekély, kaparó ritmusban. – Oké. És most mi lesz?
– Tartsd
tízig. – Megsimogattam gyönyörű, meztelen hátát, miközben engedelmeskedett. – Megerőszakolt
téged a szemétláda, Sil?
Nyers, sekélyes
belégzés. – Ó, Krisztuson!. Azt mondta, nem lehet megerőszakolni egy kurvát.
Igaz ez?
Legszívesebben
összetereltem volna és felgyújtottam volna mindenkit a történelem során, aki
valaha is ilyen szaros ürügyet tartott a hitének. – Nem, rohadtul nem. Megtette?
– Nem. De
arra készült. Aztán... ez a rohadt mennydörgés az emeletről, ami biztos a
Fenchurch A-csapata volt, akik berontottak az ajtón. – Durva kuncogás rázta
meg. – Ó, Istenem!
– Azt
hittem, elvesztettelek. Ezt nem bírtam volna ki. – Miután ennyit mondtam, úgy
gondoltam, hogy akár mindent tisztázhatok is. – Szeretlek.
Kifújta a
levegőt, végre egy rendes levegőt; végig, a tüdeje mélységében megnyílt. – Jézusom,
én is szeretlek! Mikor történt ez?
– Akkor
lehetett, amikor elküldtem neked azt a képet a házról.
– Ó!
Akkor az nekem szólt?
– Igen.
Egy lépéssel kevesebb, mint a Gyereket
akarok neked szülni, ugye?
Ez volt az.
Fulladozott, köhögött, arcát a vállamba temette. – Nem akartam itt lent
meghalni, George. Nem akartam...
Szaggatott
zokogásban tört ki. Megkönnyebbülés és düh hasított belém. Hol a faszban volt a
mentő, és hol volt a rendőrség, vagy bárki, aki megakadályozhatta volna, hogy
megtaláljam Lenny Price-t, és kitépjem a hasnyálmirigyét? Csak a testvéremet
láttam, aki még mindig a sokktól tátott szájjal trappolt lefelé a lépcsőn,
Jamie pedig a nyomában volt a táskával. – Mit csinálsz? – Követeltem Silver
válla fölött, a kezemmel védve a koponyáját. – Ki vigyáz Lennyre?
– A
radiátorhoz van kötözve – mondta Drew, óvatosan közelítve az ágyhoz. Egy hüvelykujját
Jamie felé emelte. – Ő kötötte meg. Kötél van odafent, és minden ajtó és ablak
be van zárva belülről. Miféle szemétláda ez a Lenny? Nagyon bántotta őt?
Talán...
– Fogd
be, Drew – mondtam, nem igazán törődve a fecsegésével. – Kiborult és
agyrázkódást kapott. Ki kell vinnünk innen. Hol a fenében van a rendőrség?
– Úton
vannak. Szirénákat hallottam, amikor fent voltam. – Letette a táskát, és
óvatosan megsimogatta Silvert. – Itt a táskád, haver. Ne aggódj! Mindent
elrendezünk.
Soha nem bírta
elviselni, ha valakit sírni látott. A gyerekei szégyentelenül manipulálták a
gyengeséget. Mintha észrevette volna a kétségbeesését, Silver reszelősen nyelt
egyet, és megállt. Felemelte a fejét, és egy nagyon kicsit hátrébb lökött. – Jól
vagyok – sikerült neki. – Csak kiborultam, ahogy George mondta. – Kinyújtotta a
kezét. – Te csak Andrew lehetsz.
– Igen,
az vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, bár nem így.
– Aaron
Silver. A testvéred születésnapi ajándéka.
– Nekem
úgy tűnik, jobb, ha megtart téged. Jamie, nagyon fázik, menj fel a hálószobába,
és nézd meg, hogy találsz-e egy takarót vagy valamit, jó?
Jamie
megszokta, hogy Andrew barátságos utasításait fogadja az irodában, és
visszaindult a lépcső felé. Sziréna rázta fel a port a levegőből. Odakint a
gumik csikorogtak az aszfalton. A megkönnyebbülés és a hirtelen támadt emlék
tépett kuncogást kényszerített ki belőlem, Drew pedig aggódva nézett rám. – Mi
van veled?
– Csak
arra gondoltam... amikor először találkoztál Melchiorral, amikor abban a rohadt
borozóban ültél West Kenben.
– Ó,
Istenem, igen! Arra, amikor kértem egy korsó pintet, és a pult mögött álló
fickó azt mondta, egy korsó mit, uram?
Pinot noir?
– Mindent
megtettél vele, mármint Melchiorral? De ti ketten olyanok voltatok, mint két
macska.
– Nos,
igen. Mindketten megpróbáltuk, de... Inkább találkoznék veled és ezzel az új
fickóval egy kocsmában egy vasárnapi ebédre, az biztos. Bocsánat, Mr. Silver...
ööö, Aaron, nem akarok terveket gyártani neked, de...
– Csak
Sil – szakította félbe Silver, és egy kopott mosolyt villantott. – És most nem
tudok jobbat elképzelni, mint egy vasárnapi ebédet egy...
Megállt, és
figyelt. Andrew és én összenéztünk. A földszinten ajtó dörömbölt, de ha ez a
rendőrség berontott volna, nem volt semmi olyan utóhatás, amire számítottam
volna: se rádiózúgás szakszerű recsegése, se lábdobogás. Csak csend. Aztán egy
éles, aggódó női hang: Várj! Nyugalom,
nyugalom. Túszt ejtett.
– Ó, a
francba! Jamie! – Andrew kiegyenesedett. Mozdulatot tett, hogy megforduljon, de
Silver megragadta a csuklóját, és erősen tartotta. – Csendet – mondta, és
valami a hangjában mindkettőnket lecsendesített, abszolút, mint rókát a
barlangban. Elengedte Andrew-t, és felhúzta magát az ágyról. Alig tudott
megmozdulni. Kikerülte a kezemet, amit azért nyújtottam ki, hogy megállítsam,
és éppen csak a karnyújtásomon kívül guggolt le.
Jamie újra
megjelent a lépcsőn. A vad kinézetű kés, amellyel Silver köteleit elvágta, most
Lenny öklében volt, a pengét a torkához szorítva. Lenny tömege betöltötte a
lépcsőházat, úgy tűnt, hogy félelemtől rázkódó látásomban a ház tetejéig, az
égig ér. Minden olyan helyre, amit szabadságnak hittem. A kocsmai ebéd. A
Vale-i sorházra, ami olyan hétköznapi volt, most fényévekre volt tőlem. – Ezt
nem fogod elhinni – morogta Lenny, és egy újabb lépcsőfokot lökdöste lefelé
Jamie-t. Izzadt, az izmok ugráltak az állkapcsában. – Kurvára nem fogod
elhinni, de én megpróbáltam rendbe hozni ezt a ribancot, amikor eldöntötte,
hogy férfi lesz. Azt hittem, talán bajtárs lehet belőle, tudod?
Jamie
vonaglott. Könyörögni akartam neki, hogy maradjon nyugton, a penge már átdöfte
a bőrét, de ő már túljutott a félelem vagy az önfenntartás iránti reményen. A
szemei üresek és feketék voltak. – Mindig is a bajtársad voltam – vicsorgott. –
Soha nem arról szólt, hogy férfi vagy nő legyek. Hanem arról, hogy katona
legyek.
– Ez így
van. – Krisztusom, semmi sem volt tisztességes: Lenny a szabad karját Jamie
mellkasa köré tekerte, és olyan erővel rántott fel, hogy a lába elhagyta a
földet. – Katona. Mindegy. – A tekintete Silverét kereste, kárörömmel,
alattomosan. – De sosem tudtam megtanítani a hülye kis szarházit csomót kötni.
Egy egyenruhás
rendőr is lefelé igyekezett a lépcsőn, óvatos távolságot hagyva maga és Lenny
széles háta között. Nem indokolt volna semmiféle kommandós osztagot idelent a
Kensal pincéjében. Hallottam, hogy a férfi kollégája erősítést kér a fenti
szobában, és azt hittem, talán csak ketten lesznek. – Leonard – mondta,
miközben a válla fölött felmérte a szobát. – Megsebesítette azt a fickót ott,
aki vérzik?
Lenny horkant
egyet. – Azt a kurvát? Igen, azt kapta, amit megérdemelt.
– Oké,
akkor máris egy rakás bajban van. Még mindig helyrehozhatja a dolgot. Dobja el
a fegyvert, és engedje el a túszát.
– Nem
hinném. Túlságosan is jól érzem magam. – Lelökte Jamie-t az utolsó lépcsőfokon,
és az alagsori helyiségbe sietett. – Mindannyian annyira szeretitek a
szajhámat. Csak annyit hallok, hogy
George ezt tette meg értem, Andrew pedig fizetett érte. Oké, akkor,
közületek melyik önelégült pöcs hajlandó megmenteni az életét?
Egy életet,
amit érdemes megmenteni. Az idő megállni látszott számomra, vagy inkább
kicsúszni, a létezés nagy, széles ecsetvonásai megcsillantak az emlékezet
vásznán. Találkozás Jess-szel és elvesztése. Melchior, akit annyira megvisel a
zene, hogy alig volt ember. Sabrina gyermeke fejének vérrel ékesített koronája.
Végül is annyi időm és életem volt. Elég ahhoz, hogy a saját fiam, ha élne,
idősebb legyen, mint ő itt. – Mit kellene tennem ahhoz, hogy ez megvalósuljon?
Silver egy vad
mozdulatot tett felém. Andrew erre így szólt: – Fogdbe, George – mintha
épp most ajánlottam volna fel, hogy elcserélem az egyik Tonka teherautóját a
szomszéd gyerek üveggolyóira. De Lenny vigyorgott. – Te, te dagadt kis fasz?
Mindig azok, akikre a legkevésbé számítasz, nem igaz? Akkor gyere ide.
Átveheted a helyét.
Nem mertem
ránézni a csillogó útra, amelyről azt hittem, hogy innen elvezethet, a jövőm
széles ecsetvonásaira. Silver azt mondta, hogy szeret engem. De bizonyos
értelemben igaza volt Lennynek, egy kövér kis fasz voltam, civil, íróasztalos, meg bármi más, amit idővel még a
fejemhez fog vágni. Soha életemben nem tettem semmi igazán bátor dolgot. – Oké.
Lenny
fojtottan felharsant a nevetéstől. Kinyújtotta a karját. Közelebb került
hozzám, a karja hosszabb volt, a szorítása kibaszottul sokkal keményebb, mint
ahogyan azt sejtettem volna. Magához rántott, ugyanazzal az erőteljes
mozdulattal lökte oldalra Jamie-t. Jamie a falnak csapódott, és elesett, mint
egy rongybaba, akit kidobtak egy kisgyerekágyból.
Ez a kisgyerek
felbosszantott. Tudtam, hogy nyakig benne vagyok a szarban. Láttam a testvérem
arcát, szürkén és betegen. Láttam Silvert, kifejezéstelenül, ahogyan kezdtem
megérteni, hogy ez többet jelentett, mint a nyílt sikoly. Lenny ökle a vállamon
majdnem letépte az izmot a csontról, a kés pengéje a torkomat szúrta. De az
Isten szerelmére! – Abbahagynád öt percre, hogy az embereket szidalmazod? – kérdeztem. – És... tudod
mit? Ha abbahagynád Jamie szidalmazását, az nagyszerű lenne. Miben segít ez? Mi
értelme van? Tízszer nagyobb férfi, mint amilyen te valaha is leszel, aki itt
randalírozik és késsel fenyegeti a hozzám hasonló kövér kis faszokat, szóval...
– Jól van,
jól van! – Ez volt a szegény zsaru, kétségbeesett hangon. – A kurva életbe!
Maga George, ugye? George Fenchurch, aki tizennégyszer hívott minket a
mobiljáról? Maradjon csendben! A többieknek, nincs több hősködés. Maradjanak
nyugton! És maga, Price, a kommandósok már úton vannak ide, úgyhogy jobban
teszi, ha alaposan átgondolja, mit kezd azzal a késsel.
Lenny a pengét
a nyaki ütőeremhez simította. – Asszem, tudom.
Meg kellett
volna rémülnöm. Egy bizonyos szinten az is voltam, egy fenevad puszta
halálfélelmével. De én Silverre figyeltem. Nem mozdult egy tapodtat sem,
mozdulatlanul állt ott, egy hajlékony félguggolásban a táskája mellett. Későn
vettem észre, hogy nem a megszokott táskája volt, nem az a gyönyörű, sárgaréz
szegélyekkel díszített bőrkreáció.
És valami
Silveren is teljesen megváltozott. Valami figyelmes mozdulatlanság borította
el. Nem voltam benne biztos, hogy felismertem volna, ha elhaladok mellette az
utcán. – Lenny – mondta halkan, majd keményen felemelte a fejét – Leonard Price
őrmester, harmadik zászlóalj, Cumbrian and Borders. Katona, jobb, ha leáll.
Lenny
döbbenete megrázott. A szorítása megfeszült. – Ki a fasz vagy te? Ki vagy te,
hogy így beszélsz velem?
– Nem
kell tudnod. Én ismerlek téged, vagy legalábbis az egységedet. Nem hiszem el, hogy
ilyen rohadt sokáig tartott. – Megrántotta a fejét a rendőrnő irányába. – Ez az
ember egy háborús veterán, súlyos poszttraumás stressz-szindrómával. Értesítse
a csapatát, amikor megérkeznek. Veszélyes, de... – Egyenesen Lenny szemébe
nézett, és én úgy éreztem magam, mint egy pókháló, mint az üveg, láthatatlan.
Furcsán felszabadító. Egyben elkeserítő is. – A hazájáért harcolva lett ilyen.
Nem igaz, őrmester?
– Mi a
faszt tudsz te erről?
– Tudom,
hogy Harmadik Cumbrian bement a Zandikesh mecset negyedébe Aleppóban. Tudom, mi
történt ott, és én sem beszélhetek róla többet, mint te. Egyetlen olyan katona
sem került ki abból az akcióból, aki most nem háborús eset.
– Lenny?
A férfi
hevesen összerezzent. Jamie ülő helyzetbe tolta magát a falnak támasztva, és
tágra nyílt szemmel bámult rá. – Lenny – ismételte, és hallottam a hangját,
amit akkor használhatott, amikor ő és ez a téglafalú férfi szeretők, házaspár,
talán még rövid ideig barátok is voltak. – Hogy érti azt, hogy veterán vagy?
Lenny morgott.
– Egészségügyi okokból leszereltem. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.
– Egy
szót sem szóltál Alepporól.
– Miért
tettem volna? Kabulban voltál, hogy feltakarítsd a terepet. Aztán úgy
döntöttél, hogy elcseszed az életemet ezzel a... – Elég nagy szünetet tartott
ahhoz, hogy Jamie-re vetett egy kegyetlen pillantást. – Ezzel a dologgal, amivé válnod kellett.
– Istenre
esküszöm, Lenny, az összes ok közül, amiért ezt tettem, egyik sem azért volt,
hogy téged bántsalak.
Silver az
egyik kezét a táskájába csúsztatta. Lenny még mindig Jamie-re meredt, én pedig
arra intettem Andrew-t, hogy ne vegye észre a mozdulatot, és ne árulja el. – A
helyzet az – folytatta Silver nyugodtan, miután befejezte a nyúlkálást, és újra
mozdulatlan volt, mint egy macska -, hogy Lenny úgy érzi, mintha elvettél volna
tőle valakit, Jamie. Úgy érzi, mintha megölted volna a feleségét.
Ezúttal a
rándulás elég kemény volt ahhoz, hogy megtörje Lenny szorítását. És
megértettem, hogy nem voltam láthatatlan Silver számára, egy pillanatig sem. Szavakat
célzott rá, körém küldte őket, olyanokat, mint az ütések. Megragadtam a szent
esélyt, amit nyert nekem; az egyik könyökömmel hátraütöttem, és elugrottam.
Nem messze,
nem elég gyorsan. Az övemnél fogva elkapott. Egy bukfenccel a padlóra
zuhantunk. Kiütötte belőlem a levegőt, én pedig egy villanásnyi pillanatra
együtt éreztem Sil-lel, egy részével annak, amit ő egyedül élt át Lennyvel,
mielőtt én megérkeztem. Legalább ennyit tudtam. Lenny felrántotta a fejemet,
ökle az ingem gallérjába zárult. A penge ismét a torkomra talált: ezúttal nem
fenyegetés volt, hanem a vég.
Be akartam
hunyni a szemem, de Silver mosolygott. A tekintete egy felém nyújtott
mentőkötél volt. – Á, Lenny – mondta kedvesen, ahogyan azelőtt beszélt, mielőtt
elővette a sakk-készletet nekem a hotelszobában, ami úgy tűnt, mintha száz
évvel ezelőtt történt volna. – Lenny, nézz rám, ember. Pontosan az van nálam,
amire szükséged van.
A penge
átszakította a bőrömet. Silver pedig térdre ereszkedett, sziklaszilárdan
kétökölbe markolta a pisztolyt, kibiztosította, és lőtt.
Tizenkettedik fejezet
Fordította: Aemitt
A szobában meleg volt, még akkor is, ha az ablak
nyitva volt az alatta elterülő Brompton utcákra. A délelőttöt Andrew
városfelújító csapatával töltöttem, előtte pedig egy álmatlan éjszakát.
Küzdöttem az elhatalmasodó álmosság ellen. Valami köze volt a gépek
pittyegéséhez: a kórházi személyzet éppoly éber jelenléte a kórtermekben és a
folyosókon. Ásítottam, megráztam magam, a kávémért nyúltam.
A probléma egy része a virágok miatt volt. Silver
nem vihette be azokat a szobájába, de a kórtermen kívül egy asztalon voltak
összegyűjtve számára, ami elegendő volt ahhoz, hogy kiváltsák a szénanáthámat,
amikor megálltam, hogy megnézzem a feliratokat. Népszerű ember volt Aaron
Silver. Nem tudtam, milyen üzenet ment el, milyen finom hálózat aktiválódott, de
Andrew benzinkutas csokrán, Melchior és Sabrina váratlan ajándékán kívül,
valami olyasmi, mint az Albert Hall, bekötött primulacsokrokban, egy tucatnyi
más ajándék is érkezett. A szemem homályos és fáradt volt.
Silver kinyitotta az övéit, és én megfeledkeztem
az egészről. A kórházi ágy felemésztette a magasságát és az erejét. Kihűlve és
tehetetlenül a mentősök kezében, kicsinek tűnt. Felemelkedtem a karosszékből,
és óvatosan leültem az ágy szélére. – Silver.
Hosszú pillanatokig némán néztünk egymásra. A
fények visszatértek a mély, gazdag barnaságba, a bájba, a mosoly szellemébe. Ha
fogadásokat köthettem volna az első szavaira, akkor sem tévedhetett volna.
Köhögött, megköszörülte a torkát, hagyta, hogy segítsek neki inni egy korty
vizet. – Hogy van Lenny?
Tipikus. A fickó, aki csapdába ejtette és
bántotta, az első a kérdései listáján. Sil azt mondta, hogy kedves fickó
vagyok, de igazából nem voltam az. Őszintén a tenger fenekére kívántam Lenny
Price-t. – Jól van – mondtam, és visszafektettem a párnákra. – Tulajdonképpen a
folyosó végén, a legjobb ellátásban részesül. Gondolom... Gondolom, egyik sem
az ő hibája, ha poszttraumás stressz-szindrómája van.
– Sok poszttraumás stressz szindrómával
küzdő embert ismerek. Egyikük sem vált szörnyeteggé. Lennynek segítségre van
szüksége, és most megkapja, de én nem törődtem vele, George. Csak annyira
kellett felráznom az idegeit, hogy elengedjen téged.
– Így van. Szóval te... ööö... – Megvizsgáltam
a felém fordított gyönyörű arcot, a szelíd vonalakat, a kifejező száj ívét. – Hogy
lelőhesd őt. Lelőtted őt, Sil. Hogy tudtad egyáltalán... Mindig van nálad
fegyver?
– Jézusom, nem! Elhiszed, hogy rossz táskát
vettem fel, amikor Lennyhez mentem? Különben egy harminc centis dildóval
védekeztem volna ellene.
– De miért volt benne pisztoly... – Leállítottam
magam, és megráztam a fejem. Nem azért jöttem ide, hogy kihallgassam. – Sajnálom.
– Miért? Biztos ezernyi kérdésed van.
– Hm, tegyél hozzá egy-két nullát. De tudom,
hogy nincs hozzá jogom... Nézd, jobb, ha megyek, és szólok a nővéreknek, hogy
felébredtél.
Ráhelyezte a kezét az enyémre a takarón. – Várj
egy percet. Jól vagyok. Kinek van joga megkérdezni, ha nem neked? Ott kellett
volna végeznem, lent abban a pokolban Lennyvel. Olyan kibaszott magányos és
rémült voltam, és nem lett volna senkim a világon, aki eléggé törődött volna
velem ahhoz, hogy megmentsen. Nem is volt, amíg nem találkoztam veled.
Szabad kezemet az ajkamhoz kellett szorítanom.
Nem akartam elsírni magam a kínzó örömtől, hogy így beszél hozzám, hogy
egyáltalán meleg, lélegzik és beszél. Amikor már biztos voltam a hangomban,
szabaddá tettem a számat. – Oké. Rendben. Volt itt néhány nagyon kemény kinézetű
alak az éjszaka folyamán, Sil. Néhányan közülük katonai egyenruhát viseltek. A
többiek öltönyben voltak, és az egyikük napszemüveget viselt, esküszöm. Zárt
térben, éjfélkor. Angliában.
– Ó, te jó ég! Felderítők.
– Én is erre gondoltam. Néhányan közülük
Lenny szobájába mentek, néhányan a tiédbe. Én csak ültem kint egy padon, hogy biztos
legyek benne, hogy nem tűntetnek el, de hamarosan kijöttek, és az egyikük azt
mondta, hogy úgy lőtted le Lennyt, mint egy igazi profi. Azt hiszem, azt
mondta, jól céloztál. Minimális sérülés, maximális hatás.
– Ó, tetszett nekik, ugye? Csak a jobb vállába
lőttem.
– Szóval akkor... ennyi volt? Te egy... – Megráztam
a fejem. Fényes nappal ez nevetségesen hangzott. – Te valami titkosügynökös
fickó vagy? És ezért csinálod ezt az escort melót, amolyan álcaként, hogy
emberek után nyomozhass?
Silver nagy levegőt vett. Homlokát ráncolva nézte
a kanült a kézfejében. – Soha életemben nem voltam még ennyire elcsábulva, hogy
igent mondjak.
– De nem teheted.
– És ha te és én… nem is tudom, együtt
mennénk el, megnéznénk egy házat Oak Vale-ben... azt akarnád, hogy leálljak.
A kanül fájdalmasnak tűnt a finom csontok közé
ékelődve. Azt mondták, hogy a helyén kell maradnia, amíg el nem engedik.
Valamilyen szinten teljesen meglepődtem. Hogyan is szólhatnék bele? – Gondolom
– kezdtem kínosan –, ha... ötven helyett ötéves lennék, talán valami olyasmit
mondanék, hogy nem akarok osztozni rajtad. Lehet, hogy ezt érezném. – Soha életemben nem éreztem még ekkora
kísértést, hogy igent mondjak.
– Miért van saját szobám?
Oké, beleálltam volna a dologba. Megkérdezte, és
én rosszul válaszoltam. Megpróbáltam sodródni a témaváltás okozta lendülettel.
– Kicsit megijesztettél minket. Nem tudom, emlékszel-e rá. A mentősök rendben
bevittek a mentőautóba, de aztán valahogy elájultál, és egész úton a kórházba
nem reagáltál. Attól féltek, hogy nyomás van az agyadon, ezért ide szállítottak
megfigyelésre, hátha műtétre van szükséged. De azt hiszem, a vizsgálatod
rendben van. Nem mondtak sokat. Nem én vagyok a legközelebbi hozzátartozó.
– Nekem nincsenek hozzátartozóim.
A magányos hangtól fájt a szívem. – Mi van az
unokaöcséiddel?
– Soha nem jelöltem meg őket. A testvéremet
sem. Ha bármi történne velem, nem kockáztatnám meg, hogy leleplezzem őket.
– Ó! Rengeteg virágot kaptál – mondtam
kínosan, mintha ez megvigasztalhatná. – Rengeteg. Mind ott van kint az
asztalon.
– Mindenki kedvenc ágyasa, mi?
A hangja megtört a szavakon. És ezt én sem bírtam
jobban elviselni, mint Andrew. Odanyúltam érte, és a karjaimba húztam, nem
törődve azzal, hol a lábam, mit csinál, vagy miért. – Á, Sil. Most már
biztonságban vagy. Egy kicsit be van horpadva a tarkód...
– Lenny bakancsának az alakja?
– Így van. De már össze van varrva. Rendbe
fogsz jönni.
– Én
egy titkosügynök vagyok, George. Mostanában ugyan csak néha, de az vagyok.
Egy csókot nyomtam a homlokára. Óvatosan elengedtem,
és hátradőltem. – Hűha.
– Cambridge-ből szerveztek be. Elbűvölően
hangzik, de nem volt az. Alacsony szintű titkos munka Kelet-Európában, és a
főnökeim, a fickók, akik kiképeztek és kiküldtek oda, azt mondták, hogy
kedvemre ágyba bújhatok az ügynökeinkkel, mivel jó vagyok benne.
– Ügynökök? Informátorok, igaz?
– Bizonyos értelemben. Emberek, akiket
átalakítottunk, akiket megtanítottunk, hogy maradjanak a helyükön vagy a
munkájukban, és gyűjtsenek nekünk információkat. Kaptak egy kis tiszteletdíjat,
de hamar rájöttem, hogy a lojalitásukat meg tudom erősíteni, többet tudok
kihozni belőlük, ha... Nos... Ez huszonöt évvel ezelőtt volt, ezért tudok egy
kicsit mesélni róla. Akkoriban talán még egy kicsit forrófejű voltam.
– Most már kurvára perzselő vagy. Bizonyára
úgy elszálltak szegény informátoraid, mint a dominó.
– Hát, köszönöm. És köszönöm, hogy tegnap
kihalásztad szegény seggemet a tűzből. Tudom, hogy mondtam néhány dolgot,
George. Csak azt akarom, hogy tudd... nem sokk vagy agyrázkódás volt. Komolyan
gondoltam őket.
A torkom próbált összeszorulni. De láttam, hogy
az ajtó üveglapjai mögött egyenruhások járkálnak ide-oda, és nem akartam, hogy
úgy találjanak meg, összeesve, mint egy golden retriever a gazdája ágya fölött.
– Én is. Azért a többit mondd el, Sil. Amit csak tudsz.
– Körülbelül tíz év után léptem be a
hadseregbe. Részben azért, mert elegem volt a szimatolásból, de a szolgálatom
megtervezte a toborzásomat, így végül csak a háborús övezetekben szimatoltam
helyette. Kémkedtem olyan emberek után, akiknek a harcostársaimnak kellett
volna lenniük. Így kezdtem el Lenny Price egységét követni, és bár már jóval
azelőtt hazamentem, hogy Aleppóban belerohantak abba a szarviharba, amiről nem
beszélhetek, és ennek örülök, mert senkinek sem szabadna ilyesmit a fejébe
vésnie, hacsak nem muszáj, emlékeztem rá, amikor megláttam. Végül.
– Örültem neki, mert így tudtam kezelni őt.
Az olyan fickók, mint Lenny, néha elég sérültek ahhoz, hogy elfogadjanak egy
parancsot, még egy olyan valakitől is, mint én. – Kuncogott, és most először
hangzott újra önmagának. – Biztos az baszottul felhúzta, amikor a kurvája
rangot vett elő. Hogy van szegény Jamie?
– Több mint egy kicsit össze van zavarodva.
Valahol még mindig szereti Lennyt, még ezek után is. Andrew hazavitte pár
napra, hogy szemmel tartsa.
– Elég vicces voltál, George. Egy kés a
torkodon, és te meg úgy viselkedsz, mintha ez lenne a legfőbb gondod, hogy ne nevezd meg tévesen.
– Hát, ez engem kibaszottul felbaszott.
Végigcsinálod ezt a sok szenvedést, a fájdalom, a műtét, a családoddal és a
papírmunkával való foglalkozás, miegymás, és jön egy seggfej, aki ragaszkodik
hozzá, hogy nőnek nevezzen.
– Te valami más vagy. Örülök, hogy az én
oldalamon állsz – kijózanodott. – Nézd, te
jól vagy? Ha túszként tartanak fogva, az megzavarhatja az emberek fejét.
– Csak egy percig tartott. Megmentettél.
Megvan a kézlenyomata a vállamon, és néhány zúzódás, ahol rám esett, és...
Nézd. – Meglazítottam a galléromat, hogy láthassa a torkomat. – Ez az apró kis
karcolás itt.
– Ó, te jó ég! Tehát igen. – Finoman
félrelökte a szövetet, majd forró szájával csókot nyomott a pontra.
Próbáltam elmondani neki, hogy jól vagyok.
Ehelyett az jött ki belőle, halkan és durván: – Annyira akarlak.
Megremegett a nevetéstől. – Tényleg? Nos, itt és
most megkaphatnál, ha nem sétálna be egy csapat orvos.
Gyorsan felültem. Visszahúzódtam a szoba egyik
sarkába, miközben az ajtó kinyílt, és egyenruhás testek suhantak el köztem és
az ágy között. A többség fele máris beleszeretett Silverbe, láttam rajtuk.
Olyan jól ismertem azt a káprázatos tekintetet, amikor az ember olyan kedves és
jóképű valakivel találkozik, hogy alig tudja, hová tegye magát. Mindenki
kedvenc ágyasa... Ami engem illet, én voltam mindenki kedvenc láthatatlan
embere. Megszoktam, miután Melchiorral éltem. Nem bántam.
De Silver egy pillantást vetett rám a körülötte
lévő, nyüzsgő emberi kerítés résén keresztül, és akkor már egyáltalán nem volt
olyan, mint Melchiorral. Kemény
titkosügynök fickó, amilyen én vagyok, mondta a tekintete, ez az egész szarság
megzavart. Még mindig ott vagy?
Intettem felé az ujjaimmal. Igen. Még mindig itt vagyok.
* * * *
A szoba csendes volt. Silver szinte azonnal
elaludt, amint az orvosok befejezték a kötések ellenőrzését és a szemébe
világítottak. Ugyanolyan gondterheltséggel aludt el, mint amivel a mentőben a
frászt hozta rám, de félmosolyra húzódott a szája, amikor megsimogattam az
arcát, nekinyomódott a kezemnek, és azon tűnődtem, vajon a mély, hirtelen alvás
egy módja-e annak, hogy meggyógyítsa magát, hogy az elméje és a teste
megpihenjen egy olyan élettől, amelyet alig tudtam elképzelni. Mindezt, George, miközben te a seggedet egy
székben ültetted a közszolgálati hivatalban. Emlékeztem, hogy az első
dugásunk után hogyan ájult el a vállamon.
Az élet ment tovább. Valakinek születésnapja
volt. Hallottam a dallamot, amit a folyosó végén lévő nappali szobában a
zongora játszott, meglepően lírai egy rosszul hangolt és kopottas zongorához
képest. Egy sor találkozóm volt Andrew-val és az építőkből, tervezőkből,
faipari és városfelújítási szakemberekből álló lelkes csapatával. Utáltam
otthagyni Silvert, de egyelőre biztonságban volt, elmerülve abban, amit a
titkosügynökök ágyasai álmodtak, amikor a kiabálás, a lövöldözés és a kefélés
véget ért. Hosszú, feketeszínű szempillái megrebbentek az arcán.
A születésnapi dallam hullámzásokban és riffekben
tört fel. Az ajtók üvegablakain keresztül láttam, ahogy a nővérek és a
személyzet egymásra pillant, mosolyognak, és a folyosó felé mutogatnak. A hangerő
felcsendült, és egy dallamos tombolás kezdett remegni a falakon keresztül, a Happy birthday to you találkozott a The Ride of the Valkyries-szel.
Fintorogva álltam fel. Bárki is volt ez, egy perc múlva felébresztené Silvert.
És persze felismertem a stílust. A zene
elhallgatott. Óvatosan kiléptem Silver szobájából. Mire kiértem a folyosóra,
maga a zenész jött elém, az asszonya kíséretében, és, ami messze nem a
legkisebb meglepetésem, Andrew, aki Crispint tartotta, miközben Sabrina a
babakocsival bajlódott. – Szia, Melchior – mondtam aggódva. Sokat
jótékonykodott, de még sosem láttam, hogy egy kórházba is bemerészkedett volna.
– Kinek a születésnapjára volt ez?
Derűs pillantást küldött felém. – A tiédre, ha
jól tudom. Az egy dolog, hogy elváltam tőled. Az, hogy nem volt bennem annyi
tisztesség, hogy felhívjalak az ötvenedik születésnapodon, rohadtul gáz volt.
Nem mintha elhidegültünk volna egymástól.
Odajött hozzám, és arcon csókolt.
Visszacsókoltam, megigazítottam a nyakkendőjét, ahogy azt már oly sok ideje
szokásom volt. – Hát, most már nem vagyunk elhidegülve egymástól. Ez nagyon
szép volt, Melchior. De miért pont itt?
– Nos, aggódtunk, miután tegnap elfutottál,
ezért tegnap este felhívtam Andrew-t. És mivel már nem akar beledobni egy tóba,
elbeszélgettünk. És elmondta, hogy te és az új barátod valami lövöldözésbe keveredtetek, George.
Szóval küldtem néhány virágot, és Sabrinával épp Crispint vittük a V&A-ba,
és gondoltuk, beugrunk...
Elhallgattam, inkább Andrew-ra bámultam. Ó, ember, tényleg nagy a szád. Viszonzásul
megvonta a vállát: Mit is mondhatnék? És
ne csinálj túl nagy felhajtást, George nézd, egy kisbabát tartok a kezemben.
Sabrina megjelent a karomnál, és megszakította
Melchior borzalmak előadását. Rendőrség! Kések és fegyverek! Kensal Green! – Helló,
George – mondta. – Tudom, hogy mindketten óriási púp vagyunk a hátadon, és
Crispin sem sokkal jobb most, hogy kezd olyan lenni, mint mi. De Andrew azt
mondta, hogy Silver megsérült az egészben, és meg akartunk győződni róla, hogy
jól van. Hogy mindketten jól vagytok.
Hittem neki. Ha a tündöklő Vogue-lány egyfelől
csak egy pillantást akart vetni a káprázatos kísérőre, akiről hallott, akkor a
kíváncsisága jóindulatú volt, és az őszinte kíváncsiság támasztotta alá, hogy
Melchior exének jól megy a sora. – Jól vagyok – mondtam. – De Silver alszik, és…
– Nem, nem alszik – mondta Andrew. Silver
ajtajának üveglapja felé intett. Megfordultam, és láttam, hogy Sil az egyik
könyökére támaszkodva, mosolyogva integet vissza.
Szín volt az arcán. És egy szempillantás alatt az
ő szemszögéből láttam az egészet, a világ legmagányosabb embere, gyökerek
nélkül, akit furcsa szelek fújnak szerte a világon, ágyról ágyra, háborús
övezetekbe és szállodákba. Talán jó dolog lehet egy szoba tele családdal,
összetört, diszfunkcionális, fecsegővel, Crispin örömmel nyöszörgött a sok
zajongástól. Az övé lehet, ha akarja. Akár az enyém is lehetne. Silver intett.
Kinyitottam az ajtót, és beengedtem őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése